jueves, 29 de diciembre de 2016

A KÖZÖSSÉG LEVELE - 2016 KARÁCSONYÁN






A KÖZÖSSÉG LEVELE
2016 KARÁCSONYÁN
”Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” (Lk 2,12)

Végtelen láncolat. Ellentétek végtelen egymásutániságának vagyunk tanúi. Tudunk róluk: az én, az én-te, a mi, az ő…. személyes, társadalmi, politikai, gazdasági, planetáris és planétaközi, apró és hatalmas ellentétei. Mennyire ügyetlenek vagyunk emberi kapcsolatainkban!
Hogyan vethetünk véget a gyűlölet ördögi körének? Hogyan köthetjük össze a megszaggatott szálakat? Hogyan varrhatjuk össze a felhasadt függönyt, a cafatokra szakadt életet, a minden teremtményt sebző éktelen hasadást? Hogyan teremthetjük újra ezt a világot? Mi szabhat gátat az erőszakhullámnak? Az Úr születése az élet kezdetére szegezi tekintetünket, amikor az emberi lény szövete fonásnak indul.
Mezítelenül és sérülékenyen jövünk a világra. Koraszülöttként jövünk a világra: hosszú időn keresztül szükségünk van mások gondoskodására ahhoz, hogy életben maradjunk. Sérülékenyek és rászorulók vagyunk, ezért lassan kialakul védekező- és bizalmi rendszerünk: gyanakvóvá válunk és félünk a veszélytől, az elhagyatottságtól; és bízunk, ha életünk biztonságban van. Eredeti sérülékenységünk, kiszolgáltatottságunk (azt tehetnek velünk, amit akarnak), koraszülöttségünk (nem tudjuk saját eszközeinkkel kelégíteni életszükségleteinket) rászorulókká tesznek bennünket: szükségünk van rá, hogy befogadjanak, gondozzanak, védjenek, hozzanak-vigyenek bennünket. Valakinek be kell fednie mezítelenségünket és tehetetlenségünket!
Kezdeti gyengédség. Ha valaki óvja, átöleli, felkarolja, vigyázza, gondozza, neveli, megvédi a veszélytől és kíséri az életet, akkor nagy esély van rá, hogy fennmaradjon. Ennek a hálónak köszönhetően fészkeljük be magunkat az életbe, mintegy bölcsőként körülszövi lényünket, mint az édesanya testközelsége, gyengéd érintése, ölelése, pillantása, simogatása.
Az édesanya szövi elsőként körénk ezt az ősi hálót. Nagyrészt a gyermekkorban kapott törődésnek köszönhető, hogy életünket nem a gyűlölet, a féltékenység és az erőszak határozza meg. Gyöngeségünket gyengéden átölelték, amikor még zsengék voltunk, puhák és “sületlenek”, mint a friss kenyér. Ennek a zsenge életnek különleges törődésre volt szüksége, anyai szeretetre, gyengéd gondoskodásra, amely éleltre hív, átölel, ringat, megóv a hidegtől, éhségtől, piszoktól, a mások vadságától… Ez az első gondoskodás megerősíti az első és legtovább tartó emberi kötődést. Először befogad, (átölel), gondoskodik (ápol), táplál (szoptat)… később kézen fogva vezet, életleckéket ad, nevel, kiigazít… Ezekből a pillanatokból viselkedésmintákat veszünk a jövőre.
A béke és kiengesztelődés jele. Tudjuk, hogy Isten gyengéd, anyai szeretettel szereti gyermekeit (Iz 49,15), atyaként vezeti őket útjuk során (Mtörv 3,1; Kiv15,13; 34,6). Isten gyengéden szeret; atyai, anyai, házastársi szeretettel. Megdöbbentő, hogy ez a gyengéd Isten gyengévé lett; szeretetreméltó, törékeny, végtelenül kiszolgáltatott csöppséggé, hogy az Anyán, a Fiún és a gyengédségen keresztül hidat kovácsoljon az emberhez, a kiengesztelődéshez (Kol 1,12-20). 
”Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” (Lk 2,12) Végtelen nyugalmat sugárzó tekintetű gyermek az asszony ölén: az Isten végre egy halandón nyugszik meg; emberi, hús-vér, anyai IGENen (Lk 1,38). Ó milyen csodálatos az Isten tegerének átáramlása az emberi vizekbe! Yahve ember iránti irgalommal tejes méhéből Mária Istengyermek iránti gyengédséggel teljes méhébe; Yahve hatalmas és gyengéd tenyeréből az újszülött selymes haját simogató finom leánykézbe. Lágy simogatás, mint amikor Yahve jelen volt a szellőben (1Kiv 19,3-15). Isten és az Asszony egyként az öröktől szeretett Fiú mellett, akit az égben és a földön, az Atya és az Anya, a Szülőpár végtelen, örök, hatalmas, gyengéd szeretettel szeret. Igen, ez lesz a jel: a gyengéd Isten Gyermekké lett és egy halandó gyengédségét élvezi. Csak az Ő irgalmas szíve ajándékozhatott meg bennünket a Megtestesüléssel, csak az Isten végtelen szeretete alkothatott olyan anyaméhet, amely képes volt befogadni a Fiút. Csak az Ő óriási és igaz szeretete nem restell csöppnyivé zsugorodni, hogy megkeresse, ami elveszett; kicsinnyé válik a kicsinnyel, emberré lett az emberrel, hogy az ember megismerje Isten minden képzeletet és értelmet felülmúló gyengéd szeretetét (Ef 3,18).
Alázatos a kapcsolat újraélesztésére. Alázat nélkül nincs gyengédség. Mária IGENje, az ő Isten és ember közötti kiengesztelődést segítő szava ellene mond az ember istenné válni akarásának. “Íme a te szolgád, a te szolgálóleányod”. Az ősi szakadást a lázadás okozta, a végső kiengesztelődést az asszony teszi lehetővé, aki szabadon Isten szolgálatába áll. S az Isten, akire az ember végső vágya irányult - olyannira, hogy magának akarta az isteni tulajdonságot – maga is szolgai alakot ölt, asszonytól születik. Emberi gyengédségre szorul, mert felcserélte a hatalmat és a dicsőséget a gyenge újszülött mivoltára. Az angyalok a mennyben most harsogva hirdetik a békét: az isteni alázat és az Asszony, Mária alázata által, nem pedig emberi fegyverrel, büszkeséggel, gőggel visszaszerzett békét.
Isten választotta a kibékülésnek ezt az útját az emberrel: lemondott minden jogáról, a végsőkig lealacsonyodott; sebezhető, gondoskodásra szoruló teremtménnyé tette önmagát. Magára vette a teremtmény alapvető feladatát: hogy ne akarjon más lenni, mint ami; hogy elfogadja Isten előtt, ami; hogy lába elé borulva szolgálja és imádja Őt, s gondozza, mint gyermekét.
A gyengédségnek ez az egyik lényegi sajátossága: gyengévé válik a gyengével, kicsinnyé a kicsinnyel; átöleli a másik gyengeségét és szabad akaratból önként szolgájává válik. Újra köttetett a megszakadt kötelék, mert a gyengédségből fakadó szeretetteljes alázat nem rest megtenni az első lépést a rászoruló, az eltávolodott, az elszakadt felé. Ez kell hogy legyen a jel: az anya befogadja és pólyába takarja gyermekét… Ilymódon lefegyverezte az Isten ellen lázadó embert, mert az Isten immár jászolban fekszik, s az ember karjában tarthatja Őt. 
Sokszor kell szemlélnünk ezt a jelenetet, hogy beleéljük magunkat, hogy higgyünk benne és életünk példájává tegyük: kezdjük el megélni az alázatos gyöngeséget; hagyjuk, hogy törődjenek velünk, befogadjanak, vezessenek, neveljenek bennünket, hogy valóban gyermekké váljunk… és megéljük az alázatos gyengédséget, ami visszaadhatja a másiknak az ősbizalmat, mely minden erőszak okozta sebet beforraszt. Éljünk egyedül azzal a céllal, hogy kibéküljünk Istennel és embertársainkkal, a világgal és minden létezővel. 
Jézus születése az újjáéledő gyengédség misztériuma. Kezdjük a gyengédséggel, hogy eljussunk a kiengesztelődésig, mert a Szentháromság ölén az Isten is így akarta elkezdeni a megváltás művét. Legyen szemünk előtt és szívünkben a világunkat szaggató háborúk képe, a gyermekek szenvedése, az édesanyák, a férfiak fájdalma… Közép-Kelet ma fájdalommal kiált a süket, hideg, kemény, közömbös és kietlen világba. Hagyjuk, hogy a végtelenül gyengéd Isten megszülessen otthonainkban, közösségeinkben, településeinken, városainkban, hogy az egymás közötti új kapcsolatok felpattintsák csuklónkról a fenyegetés, az ellenségeskedés, a gyűlölet és megosztottság szorító bilincseit. 
Milyen gyengédség válthatja meg a világot? A gyermekké lett Istené s a Gyermeket ringató Anyáé.
Áldott Karácsonyt!

No hay comentarios:

Publicar un comentario